A függőbetegségeknek van egy olyan áldásos hatása, hogy az elmét is hajlamosak elhomályosítani, már ami a saját gyengeségünk beismerését illeti. Igazából mindenkire másként hat lélektanilag is: van, aki összeomlik, mikor tudatosul benne, hogy szenvedélybeteg lett, mások váltig tagadják még saját maguk számára is, és olyanok is akadnak, akiket egyszerűen hidegen hagy, mert nem törődnek se magukkal, se mások véleményével. Én valahol a második és a harmadik között lavíroztam, amikor tudatosult bennem, hogy alkoholista vagyok, bár a környezetemben élők sokszor jelezték aggodalmukat értem, én mégsem hallottam meg a szavaikat. Csak a magam bajával voltam elfoglalva, nem törődtem mások érzéseivel, és meg is lett az eredménye. Mostanra lejutottam odáig, hogy igyekszem változni, és ha nem megy magamtól, akkor szakszerű segítséggel, de az igény a javulásra megvan bennem. Kár, hogy idáig el kellett jutnia a dolgoknak.

Amikor az ember vállalkozása kudarcba fullad, akkor bizony eltörik benne valami. Én is nagy tervekkel rohantam neki a világnak, vissza is pattantam róla, mint egy betonfalról. Sokaknak vannak álmaik, vágyaik, de kevesen jutnak el addig, hogy meg is tudják őket valósítani. Én azon szerencsések közé tartoztam, akiknek lehetősége volt a vágyaikat beteljesíteni, így nyitottam meg a könyvesboltomat. Kicsi korom óta imádok olvasni, a magángyűjteményem körülbelül 3000 kötetből áll, aminek a 90%-át már magamévá is tettem, de az igazi nagy óhajom mindig is az volt, hogy nyithassak egy olyan boltot, ahol másokkal is megismertethetem az olvasás örömeit, kiszolgálhatom azokat, akik hozzám hasonlóak. Másfél évtizeden keresztül vittem a boltot, voltak könnyebb és nehezebb időszakok, de sajnos rengeteg lemondással is járt a részemről a dolog. Annyi bevételt sosem hozott, hogy nagy lábon tudjak belőle élni, sokkal inkább csak a megélhetésemhez volt elég, de összességében boldog voltam. Csakhogy a konkurencia mindig résen van, és amikor pár éve megnyitott nem messze tőlem egy nagy könyvesbolt-lánc egyik új üzlete, akkor bizony olyannyira megcsappant a forgalmam, hogy egy idő után kénytelen voltam lehúzni a rolót.

Amikor összetörik a megvalósult álmod, az elég komoly lélektani hatásokkal járhat. Mégis milyen üzenet ez a számomra? Tizenöt évig küszködtem, kiszolgáltam az embereket, néha még különleges könyveket is berendeltem egy-egy visszajáró vevőm kedvéért, erre amint megnyit egy szebb és nagyobb üzlet, máris bezárhatok, mert nem tudok vele versenyezni. Sajnos kicsi ez a világ kettőnknek, gondoltam, és én vagyok a gyengébb. Annál nyomasztóbb, depresszívebb érzés, mint amikor feleslegesnek érzed magad, kevés van. Szóval felszámoltam a visszamaradt készletet (szerencsére találtam rá vevőt), a bolthelyiséget pedig kiadtam, mert ha csak ülök rajta, akkor felkopik az állam. Így legalább valamennyi bevételem maradt, de továbbra sem ebből fogok a Bahamákra költözni. A napjaim üressé váltak, céltalanok lettek, én pedig egyre többször és többször jártam rá az italkészletemre, amit egyre gyakrabban kellett feltöltenem. Egy év is alig telt el, mire tudatosult bennem, hogy alkoholista vagyok. Már nem bírtam ki a napokat anélkül, hogy italhoz nyúltam volna, ha pedig várnom kellett, vagy valamiért meghiúsult a piavásárlás, akkor ideges lettem, remegtem, rosszul voltam. Szépen mutatkoztak rajtam a tünetek, és a barátaim, rokonaim számára is egyértelmű volt hogy mi a baj velem. Egyszerűen nem akartam talpra állni a kudarcból, sőt, inkább csak még mélyebbre döngöltem magam az önpusztító életmóddal.

A testvérem lánya, az én drága, kedves unokahúgom aggódott értem a legjobban. Olyan ő nekem, mintha a soha meg nem született gyermekem lenne, és szerencsére ő is tudja, hogy hozzám mindig fordulhat, bármilyen gondja is adódik. De őt ugyanúgy bántotta, amit magammal műveltem, és ennek az egésznek a kapcsán kellett rádöbbennem, hogy többé már nem kislány, hanem egy gondolkodó, érett fiatal nővé serdült. Ő volt az, aki a legtöbbször meglátogatott, és aki a leginkább próbált a józan eszemre hatni, hogy próbáljak meg változtatni az életmódomon, vagy forduljak szakember segítségéhez. Ő is nagyon jól tudta már jó ideje, hogy alkoholista vagyok, éppen ezért próbált minden erejével segíteni rajtam. Egyszer még a laptopját is elhozta, hogy megmutasson nekem egy magántulajdonban lévő terápiás központot, pontosabban annak a weboldalát, ahol idehaza merőben új és friss módszerekkel kezelik a hozzám hasonlókat. Igen komoly sikerrátával dolgoznak, és az erre fordítandó idő is meglepően rövid. Mindössze 28 nap alatt kikezelik annyira az italfüggőket, hogy utána már csak utókezelésekre legyen szükség, meg persze erős akaratra. Ebben hatalmas segítséget nyújtanak a korábban náluk kezelt felépülő alkoholisták, akik aktívan részt vesznek a programokban, valamint az ország egyik legjobb addiktológus szakorvosa is kulcsfontosságú szereplője a folyamatnak.

Nem tudom miért, de valahogy megfogott, megérintett, amit láttam és hallottam erről az addiktológiai klinikáról. Mindig is úgy képzeltem el, hogy aki elvonóra megy, arra pokoli kínok és embertelen körülmények várnak, valószínűleg azért, mert a magyar egészségügy mellett leélni az életem java részét nem volt éppen bátorító hatású. De ez egészen új szemszögből világította meg számomra a dolgokat. Felmerült bennem, hogy talán van kiút! Ráadásul az, hogy az unokahúgom ennyire aggódik értem, plusz motivációt adott; egy olyan erőt, amibe kapaszkodva talán tényleg képes leszek kikecmeregni ebből a nyomorúságos állapotból. Pár nap eltelt ugyan gondolkodással, vacillálással, de végül aztán mégis felvettem a kapcsolatot ezzel a klinikával, és megbeszéltem egy személyes találkozót, ami amolyan állapotfelmérés is. Azt állították, hogy az már önmagában nagyon pozitív kezdet, ha bevallom, hogy alkoholista vagyok, és önszántamból döntöttem el, hogy változni akarok. Aki nem vállalja fel, nem teszi meg ezt az első lépést, azt erőszakkal se lehetne rávenni a javulásra. De ez baromi motiváló volt a számomra, hogy máris ennyire pozitívan kezelték a dolgot. Indulásnak kifejezetten kellemes, gondoltam, meglátjuk, mi lesz belőle.

Végül kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok menthetetlen állapotban, azonban az említett egy hónapos kezelés plusz a többi nem egy olcsó mulatság. Rendben, érthető, hogy megkérik az árát, hiszen fenn kell tartani a rehabilitációs központot, fizetni kell az alkalmazottakat, stb. Viszont így döntés elé kényszerültem: ha eladom a bolthelyiségemet, akkor ki tudom fizetni a kezelést, és már semmi nem marad, ami a nyomasztó múlthoz kötne, viszont akkor elesek az utolsó bevételi forrásomtól is. Végül úgy határoztam, hogy ha ezen túl leszek, akkor simán tudok munkát keresni, pihentem már eleget. Még nem vagyok öreg, simán el tudok majd helyezkedni valahol. Szóval megszabadultam a boltomtól, és így már megengedhettem magamnak a kezelést. Igaz, addig még várni kell egy keveset, de addig is itt a remek alkalom, hogy önfegyelmet gyakoroljak, elkezdjem kicsit összeszedni az életemet, és ha minden jól megy, akkor hamarosan egy teljesen újjá született ember leszek, és úgy kapnak vissza a barátaim és a családom, mintha mi sem történt volna.